− Persze, hogy van − válaszoltam.

− És mit csinál olyankor?

− Hát tanítok.

Állandóan megmosolyogtak ilyenkor, főleg amikor elmagyaráztam, hogy mennyire szerencsés az, akinek a munkája a hobbija is egyben. ,,Csináld azt, amit szeretsz, és soha többet nem kell dolgoznod,” tartja a mondás.

E téren tehát nem volt okom panaszkodni, de más miatt se nagyon tettem, elég korán szokásommá vált a pozitív hozzáállás gyakorlatilag mindenhez. Talán ez a kulcs a túléléshez a nehéz időszakokban? Például szülő elvesztésénél, válás után, vagy amikor egy anya két kisgyereket nevel egyedül két munka mellett , és közben épp hogy kitudja fizetni havonta a megnövekedett törlesztő részletű hiteleiket. Állandó időzavarban voltam, futottam egyik helyről, hogy idejében odaérjek a másikra, majd a nap végén siettem haza, hogy még viszonylag normális időben elkészüljön a vacsora. Néha viccelődtem is rajta, hogy 1 nap sajnos csak 24 órából áll. De erőfeszítéseimből diákjaim semmit sem érzékeltek, én legalábbis úgy véltem, egészen addig a bizonyos napig.

Átlagosan indult az óra a 2-es típusú feltételes mondat gyakorlásával, ami az egyik kedvenc szerkezetem volt. Mit tennél ha nyernél a lottón? Tettem fel a szokásos kérdést a nyelvtani magyarázat és pár feladat megoldása után, és kíváncsian vártam kis 12 éves diákom válaszára. Vajon mit venne? A válasza a szokásos ház és a kocsi, vagy egy nyaraló lesz? Netán más tervei vannak? Esetleg fogalma sincs mihez kezdjen annyi pénzzel és bizonytalan lesz. De ő egyáltalán nem volt az, biztosan tudta mire költené azt a hatalmas vagyont. Komoly tekintettel rám nézett, és teljes határozottsággal csak ennyit mondott:

− Vennék magának időt.

Én pedig csak ültem  vele szemben,  megszólalni se tudtam, és arra gondoltam, hogy  még sok mindent kell tanulnom a gyerekektől.

(Az angol fordítás megtalálható a www.confidenceinlife.com oldalon.)