Kamaszkorom egyik emléke villant fel egy pillanat alatt, amikor osztályunk biológia tanárnőjével éppen egy természetvédelmi versenyre igyekeztünk kocsival, és hirtelen egy balkáni gerle hatalmas csattanással csapódott neki az ablaküvegünknek.

−Elgázoltuk −kiáltottam fel.

Ő csak nevetett, majd így szólt:

−Remélem nem gondolod hogy megállok.

Gyerekként nem volt választásom, hiszen nem én ültem a volánnál, de felnőttként már enyém volt a felelősség.

−Cselekednem kell- gondoltam.

Nem volt időm tovább elmélkedni, így az első elágazónál megfordultam és visszafelé vettem az irányt. Már messziről láttam, ahogyan az út közepén üldögélt mozdulatlanul, miközben sorban süvítettek el az autók a feje felett. Egy hím tövisszúró gébics volt, elég gyakori madár ezen a vidéken. Lehúzódtam, majd elindultam felé. Átfutott az agyamon, hogy megpróbálhatnék valahogy jelezni a sofőröknek, de madármentés ide vagy oda, balesetet okozni és meghalni se akartam.

Megvártam hát, míg biztonságos lett a terep, felvettem, beraktam az anyósülésre, és hazasiettem. Régen mentettem madarakat, így féltem egy kicsit a feladattól, de nagyjából azért képben voltam, hogy mi a teendő.

Mivel megvolt az esélye, hogy ,,csak” sokkot kapott és később újra röpképes lesz, ami ilyen esetekben néha előfordul, az első dolgom volt, hogy kerítettem a kismadárnak egy dobozt. Hagytam rajta pár nyílást, hogy kellő mennyiségű levegő tudjon beáramolni, majd beleraktam őt egy  fél órára. Jót tesz nekik egy kis nyugalom a sérülések után.

Közben azon törtem a fejemet, hogy vajon vannak-e fiókái, akik alig várják már haza. Nagy volt ennek a valószínűsége, hiszen nyár volt, költési időszak, szóval minél gyorsabban rendbe kellett jönnie. Mivel sokáig nem lehet a mentett madarakat dobozban hagyni, hiszen vízre és élelemre is szükségük van, valamint természetesen orvosi ellenőrzésre, előkotortam a kamrából a régi kalitkánkat, alaposan lemostam, és már épp vittem volna be a házba, amikor odafutottak hozzám a gyermekeim.

−Ki akar jönni a dobozból −kiáltották.

És valóban, gébicsünknek semmi baja nem volt már, és minden erejével azon volt, hogy kijusson. Ezután a kalitka teszten is átment, fel-alá röpködött benne, ott is csak a kifelé vezető utat kereste.

−Hát jó, ennyi volt −mondtam −mehet vissza oda, ahol találtam.

Így történt, hogy a balesete után nemsokára máris újra szabadon szállhatott, a balkáni gerle és egy másik elmulasztott mentés sötét emlékét pedig a tövisszúró gébics esete váltotta fel.

(Az angol fordítás megtalálható a www.confidenceinlife.com oldalon.)