Csak annyit tudunk az előéletéről, hogy kóborolt korábban. Eleinte nagyon félt az emberektől és a zajoktól, így próbáltam segíteni neki, hogy ne ijedjen meg még a széltől is. És mivel a kutya visszatükrözi gazdája érzéseit is, biztos ami biztos, elkezdtem dolgozni a saját magam fejlesztésén is. Majdnem tíz hónap kemény munka után hazudnék, hogyha azt állítanám, hogy teljes átalakuláson esett át, de sokmindenben rengeteget fejlődött, és a kutatómunka valamint a sok gyakorlás során én is vele együtt.

A kutyámmal kapcsolatban teljesen ellentétes dolgokat olvastam a különböző módszerekről. Például, hogy kerüljük el a stresszes helyzeteket, majd pedig, hogy bele kell mennünk azokba. Az ő esetében nálunk ezeknek a szituációknak a pozitív élménnyé való átalakítása vált be jutalomfalattal, az én esetemben pedig az, ha azt teszem amitől félek. Itt persze nem olyan cselekedetekről beszélek, amik veszélyesek, hanem olyanokról, amikről józan ésszel tudjuk, hogy nincs mitől tartanunk, valami miatt mégis félünk az első lépés megtételétől. Az is egy nagyon jó tipp, hogy el kell képzelni, hogy mi a legrosszabb verzió ami az adott esetben történhet, így megszűnik az attól való pánik érzés.  Volt amikor működött, de nekem egyszerűbb volt a módszerem.

Először kis dolgokkal indítottam, azaz  próbáltam szokássá alakítani új tevékenységek kipróbálását. Felírtam magamnak, hogy minden nap csináljak valami olyat,amit addig még nem tettem, de szerettem volna kipróbálni. Például minden nap új recept alapján főztem, ismeretlen helyeken sétáltam a kutyámmal, vagy új kávézókat próbáltam ki több héten át. Ezután jött egy nagyobb lépés.

A blogírás kezdete óriási félelmet okozott. Mit gondolnak majd mások? Mi van ha valakinek nem tetszik? Mi van ha kinevetnek? Egy felmérés szerint az emberek többsége jobban fél attól, hogy nyilvánosság előtt szerepeljen, mint a haláltól. Tanúsíthatom, hogy ez így van. Elképzeltem a legrosszabb verziókat, amik történhetnek, de végül a félelem a cselekvéssel szűnt meg. A blog elindítása, a bátorság, a félelmeimen való túllépés eufórikus érzés volt.

,, Nem az a bátor, aki nem fél, hanem az aki a félelmei ellenére is cselekszik.'' (Mark Twain)

Belevettem a napirendembe a rendszeres mozgást. Minden vasárnap futni mentünk, szombatonként egyedül edzettem, a hidegebb napok közeledtével maradt az otthoni torna. Ez nem volt egyébként akkora újdonság, évek óta része az életemnek, csak korábban többször szüneteltettem.

Bevezettem a reggeli énidőt. 45 perc fért bele család és munka mellett, de ez bőven elég volt egy nyugodt olvasásra, kávézásra. Megérte emiatt kicsit korábban felkelni, összességében véve sokkal jobban éreztem magamat aznap.

Egyéb jónak tartott módszerekből őszintén bevallva nem mindegyiket tudtam betartani. Reggelente például meditálnom kellett volna, de erre nem szakítottam időt, ebben még fejlődnöm kell. Nem készítettem pozitív tulajdonság listát sem magamról, és nem mondogattam rendszeresen, hogy ,, szeretem magamat''. Egy-két szorongásos időszakban igen, és olyankor valóban jobban éreztem magamat utána.

Összességében véve több módszer kipróbálása után arra jöttem rá, hogy a félelmünk ellen mindenképpen cselekednünk kell. Rossz volt kimenni Foxyval úgy sétálni, hogy ő félt a zajoktól és az idegen emberektől, én pedig az új helyzetektől. Van ugyanis egy alap magabiztosság, amire szükségünk van, hogy bátran bele merjünk vágni olyan tevékenységekbe amik a javunkat szolgálják, és így boldogabb életet élhetünk.

(Az angol fordítás megtalálható a www.confidenceinlife.com oldalon.)